Szobor. Nem néz rám, kerüli a tekintetem. Vagy én az övét?
Csak ül. Ül büszkén, cigaretta a kezében, mellette kávé.
Ott ülök én is. Nézem, nézegetem. Nem mozdul.
Lélegzik. Él? Él. Talán.
Pedig megöltem.
De csak mert szerettem.
A franciák olyan undokok.
Szívtelen márvány szobrok.
Magas, szürke szemű, merev szobrok.
Szívtelenek.
Szürkék.
Néha leülök a szobor mellé.
Beszélek hozzá.
Megsimogatom.
Mint egy kutyát.
Mennem kell, elköltözöm.
A szobor marad.
Hisz mozdulatlan.
Utánam fordul, behunyja szemét.
Elfelejt.
Azt hiszem álmodom.
Csípj meg, szobor.
Áu, ez fáj. Szobor!
Nem erről volt szó.
Azt mondtam nem hagylak el sosem.
De én is lehetek hazudozó.
Te is az vagy, ne tagadd.
Hiányzol.
Visszaakarok menni.
Veled akarok lenni.
Csak egy percet adj még.
Itt meg mi történt? Hol a szobor?
Hová vittétek?
Hozzátok vissza, ő az enyém.
NE!
Ölelj meg.
De jó itt.
Zuhanok.
Kérlek segíts.
Szobor!
Ősz van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése