Ma volt kis időm gondolkodni is. Nosztalgiázni szép csendben, sétálni az erdőben és csak úgy nézni a fákat, a fűt, a havat, a madarakat. Annyi minden volt már a fejemben. Ezerhatszáz méteren, ahol csak a fák suhogását hallod, az egyetlen, aki hozzád szól, az a szíved dobogása.
Néhány hónapja még el sem tudtam képzelni az életem egy pár személy nélkül. Ma meg már.. Itt tartok, hogy eszembe sem jutnak. De én sem nekik, abban biztos vagyok. Vagy nem.
Olyan szomorú, mikor az egykori legjobb, elválaszthatatlan barátok közt már csak az emlékek völgye tátong és eltévedt mosolyok közt átintenek egymásnak az út másik végéről, majd továbbhaladnak, mintha semmi sem történt volna.
Aztán ott van a szerelem. AZMII? A szerelem az egy jó dolog, ha tudjuk, hogyan kell vele játszani. És persze, minden játékban vannak szabályok, melyeket jaj olyan jólesik megszegni. A játék általában akkor izgalmas, ha sokáig tart, van benne egy kis feszültség, pókerarc, blöff és hasonló finomságok. De a játékhoz adnak használati utasítást. Kár, hogy az emberekhez nem. De pont ettől olyan jó, nem? Nem. De. Öh... Hogy is van ez?
