2011. május 29.

Eszeveszett sötét borít mindent, elfedi a szobát. Feszülten forgolódom forró fekhelyemen. Árnyak lepik be a helyet. Csak bámulok ki a fejemből, azon a két istenadta gödrön keresztül. A semmit nézem, a semmit látom. Valami nem jó. Túl mély a sötét. Ma valahogy különlegesen mélyre enged betekintést a szobám. Becsukom a szemem. Lángok törnek elő. Maga az inferno.
A felszínre kerül most minden. Nincs visszaút. Félve félek. Pillantok párat. Újra sötét. Sötétebb. Szomorú. Ez már fáj. Éget a sötét sötétsége. Könnyezek véletlenül. Hirtelen jól érzem magam ?! Mit történik? Megijdtem pár percre. Pillanatok múlva egy kar nyúl felém. Ez mi? Megölel. Még mindig sötét van. Vakító fekete veremben fetrengek. Valami befed .. félek! Ki akarom nyitani a szemem ; nem tudom! Pihekönnyű homok hull a testemre. Eltakar. Azt hiszem eljött, befedett, eltemetett a keserű ítélet. Valahogy boldog vagyok, mert legalább ő helyezett végtelenül mély sírhelyemre. Ő fedte be testemet. Ő szeretett engemet ..

És én ezt kívülről szemlélem. Sírok.

mwah.